4. fejezet

Találkozás

( Edward szemszöge)

Annyira idegesít már Leila viselkedése. Nem is értem, hogy miért kértem meg a kezét. Számomra csak egy barát, de semmi többet nem érzek iránta. Talán csak én is vágytam egy társra, de ettől még nem kellett volna megkérnem a kezét. Nem is értem, hogy miért jegyeztem el. Biztos nem voltam magamnál. Az lenne a legjobb, ha lefújnám az egészet, mert így mindketten jobban járnánk. De ezt nem tehetem meg vele, a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni. Szeret engem, és azt hiszi, hogy én is viszonzom az érzelmeit. Látom, hogy a családom se kedveli őt, de vajon miért? Nincs benne semmi rossz. Feltűnt, hogy még Esme sem rajong érte, pedig ő mindig mindenkit szeretni szokott. Alice gondolatai pedig egyenesen felháborítóak. Addig rendben, hogy nem kedveli, de azért nem kellene azt tervezgetnie, hogyan fogja meghiúsítani az esküvőmet, bár most az egyszer még sem bánnám. Talán Leila tényleg nem hozzám való. Mi lesz, ha egyszer megtalálom az igazit? Ha egyszer tényleg szerelmes leszek? Akkor mit mondok majd neki?

Most hála Istennek még egy óráig nem lesz otthon, így lesz alkalmam egy kicsit végre kettesben beszélgetni drága húgommal. Leila miatt szinte sose tudok vele négyszemközt beszélni. Mindig rajtam lóg. Most is éppen hazafelé tartok, már nem is vagyok olyan messze a háztól. Hirtelen meghallottam Alice cseppet sem nyugodt gondolatait. Valami baj van. Még jobban beletapostam a gázba, hogy minél hamarabb hazaérjek. Még le se fékeztem, már kipattantam a kocsiból és a ház felé száguldottam. Villámgyorsan felrohantam a lépcsőn, és hirtelen beleütköztem valakibe, majd a földön találtam magam. Lenéztem az illetőre, és még a lélegzetem is elállt, amikor megláttam az arcát, és belenéztem a szemeiben. Ő is engem nézett. Melegség járta át a testemet, és minden megszűnt körülöttem. Még soha nem éreztem ilyet. Nem tudtam elszakadni az arcától. Mélyen magamba szívtam az illatát. Mint a frézia. Az egész lénye vonzott magához. Teljesen elkábultam, egy idő után Emmett vad röhögése térített észhez.

- Látom Bella, hogy Ed teljesen levett a lábadról – nevetett. – Vagy ha jobban tetszik lehengerelt.

- Jaj, Istenem, ne haragudj! – mondtam gyorsan. – Az én hibám.

- Dehogy is – rázta meg a fejét.

- Nem kéne ilyen őrült sebességgel rohangálnom.

- Nekem pedig nem kéne az ajtó közepén megállnom – suttogta. Még szebb hangja van, mint képzeltem.

- Majd máskor jobban odafigyelünk.

- Igen, legközelebb egész biztosan így lesz.

- Úgy látom Bella, hogy a nős pasikra buksz – röhögött Emm. Istenem, de szép neve van.

- Edward még nem nős – és ha rajtam múlik nem is fogja elvenni azt a viperát – folytatta a mondatot gondolatban Alice.

- Alice! – háborodtam fel, de most az egyszer egyetértettem vele.

- Apropó. Hol hagytad a kis boszorkát?

- Nyugalom kicsim! – ölelte át Jasper. Nem gondolod, hogy még azelőtt le kéne szállnod róla, hogy hazajön a menyasszonyod? – figyelmeztetett. Jézusom! Ezt teljesen elfelejtettem.

- Gyere, felsegítelek – nyújtottam neki a kezem, miután nagy nehezen felkeltem.

- Köszönöm – ragadta meg a kezem, de aztán ijedten visszahúzta, és elkezdett hátrálni. – Úristen! Mondd, hogy nincs képességed. Könyörgöm, mondd!

- De van! – még is mi ez az egész? Most mi baja?

- És mi a… – kezdte el Bella, de Rose megelőzte.

- Edward gondolatolvasó.

- Nem, ez nem lehet igaz – lépett tőlem még hátrébb. – Ilyen, nincs. Miért pont én? Nem, nem, NEM!! Ez lehetetlen…

- Ugye nem Bella? – tette a vállára a kezét Kate.

- De, Kate! Attól tartok, hogy igen – Mi folyik itt Edward? – kérdezte kedvenc hugicám.

- Nem tudom Alice – ráztam meg a fejem. – Fogalmam sincs. – Az hogy lehet, hiszen mindkettejük fejébe belelátsz.

- Épp itt a bökkenő Rose! Bella gondolatait abszolút nem hallom, Kate pedig még véletlenül sem gondolna rá.

- Mi az, hogy nem hallod? – kerekedett ki Emmett szeme. Nocsak, nocsak. Edward Cullen képessége bemondta az unalmast! Hát ez csúcs!

- Téged azért még hallak Emmett! – néztem rá mérgesen. Allons! Enfants de la Patrie! Le jour de gloria est arrivé!* Hát ez nem igaz!

- Kate! – csattantam fel. – Ha még egyszer újrakezded azt a nyomorult francia indulót hát én esküszöm, hogy kitekerem a nyakad!

- Jól van, na! – mondta, majd nyelvet öltött rám. – Contre nous de la tryannie, l’étandard slanglant est levé! – énekelte immár hangosan és Alice meg Rose is csatlakozott hozzá.

- Az őrületbe fognak kergetni – néztem segélykérőn Jasperre. – Ezek itt énekelnek, Emmett pedig hülyeségeket gondol, Bella gondolatait pedig nem hallom.

- Azt nem is csodálom – nevetett Jasper. – Ez Bella egyik képessége. Egyfajta pajzs veszi körül az agyát. Csak azt nem értem, hogy miért nem érezlek téged Bella.

- Mert az évek során sikerült továbbfejlesztenem a pajzsot fizikaivá is.

- Oh – döbbent meg Jazz. Mos már mindent értek, és végre a lányok is abbahagyták a kornyikálást.

- Amiről viszont abszolút nem tudsz az az, hogy van még egy képességem – ült le Bella a kanapéra gondterhelten.

- Micsoda? – Erről eddig nekem miért nem szólt?- méltatlankodott gondolatban Jasper.

- Veszélyes lett volna, ha elmondom neked, mert akkoriban te még Maria játékszere voltál.

- Ácsi! – emeltem fel a kezem. – Te a háborúból ismered Jazzt?

- Igen, de ezt majd később – intett le az említett. – Mi a képességed?

- Aki hozzám ér, annak lemásolom a képességét – mondta, majd jelentőségteljesen rám nézett. Ezt a bejelentést döbbent csönd követte. Én még egyelőre dolgozom az információt.

- Én ezt nem értem – pattant fel hirtelen Alice. – Tőlem akkor miért nem ijedtél meg?

- Mert a jövőbelátás képességét már megszereztem ugyan úgy, mint Jasperét.

- Még a háború alatt szerezted meg igaz? – nevetett fel Jazz. Okos a kiscsaj. Elismerésem neki. – Hány képességed van most nagyjából?

- Nagyon sok Jazz, de félek, hogy Edward képességével nem fogok tudni megbirkózni – nézett rám kétségbeesetten. – Nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. Azt sem tudom, hogyan működik. Teljesen össze vagyok zavarodva.

- Na, jó! Majd mindent megoldunk szép sorjában – próbálta megnyugtatni Alice. – Carlisle mindjárt hazaér, és Ed beszél vele.

- És mégis, mit mondjak neki?

- Nem tudom Edward! – rázta meg a fejét Alice. – De jobb, ha kitalálod, mert itt van.

- Sziasztok gyerekek! – lépett be az ajtón Carlisle.

- Szia! – köszöntünk szinte egyszerre.

- Jó napot Dr. Cullen!

- Oh, szervusz! Hát te meg ki vagy? – lepődött meg. Itt az idő Edward. Vágj bele.

- A nevem Isabella Mirror, Jasper egyik ismerőse vagyok.

- Apa! – léptem Carlisle elé. – Beszélhetnénk egy percet négyszemközt?

- Persze! Gyere az irodámba! – mondta, majd elindult fölfelé én pedig követtem.

- Rendben!

- Csak nincs valami baj? – kérdezte, miután becsukta az ajtót és leült a székbe.

- De, van! – ültem le én is egy székbe.

- Jól sejtem, hogy Isabellával kapcsolatos?

- Igen! Neki az a képessége, hogy ha hozzáér valakihez, akkor lemásolja az illető képességét – magyaráztam. – Véletlenül beleütköztem az ajtóban. Lemásolta képességem, és egy kicsit pánikba esett, mert nem tud vele mit kezdeni.

- Gondolkozz egy kicsit! Mi hogyan oldottuk meg veled a problémát?

- Egy olyan helyre mentünk, ahol nincs sok ember – emlékeztem vissza. – Fokozatosan szoktattál hozzá a tömeghez.

- Pontosan! – nézett rám sokat mondóan. Azt hiszem már értem.

- Tehát akkor Bellának el kell utaznia egy elhagyatott kis városkába. Forks se valami népes, de közel van Port Angeles. Valami nyugisabb kellene.

- Látom, már érted! – mosolygott rám. Olyan jó, hogy vele mindent meg lehet beszélni.

- Egy olyan hely kell, ahol távol lehet az emberektől, de fokozatosan hozzá tud szokni a „hangzavarhoz”. – De mi lenne a megfelelő hely? Megvan! – A megoldás pedig Emse-szigete.

- Ez egy remek ötlet Edward – nézett rám elismerően. – Bella odautazik, te pedig elkíséred.

- Hogyan?

- Jól hallottad Edward. Nem mehet egyedül. Támaszra és tanárra van szüksége. Te vagy erre legmegfelelőbb személy.

- De hát…, de hát… – próbáltam tiltakozni. Habár, ha jól meggondolom…. – Azt hiszem, hogy igazad van.

- Tetszik neked! – jelentette ki Carlisle miközben elgondolkodó szemekkel nézett rám.

- Mi, nem. Dehogy is! Nekem menyasszonyom van!

- Ahogy gondolod, de azt hiszem, hogy ideje lenne beszélni a többiekkel is.

- Rendben, menjünk! – mondtam, majd elindultunk lefelé a lépcsőn a nappaliba, ahol már a többiek vártak ránk.

- Na, mire jutottatok? – kérdezte rögtön Alice.

- Bella elutazik Esme szigetére velem – Jazz mindentudó vigyorral nézett rám és nem tudtam kiolvasni a fejéből, hogy mire gondol.

- Hogyan? – döbbent meg Bella. – Erre semmi szükség.

- De igen is, ez szükséges – fordultam felé. – Csak én tudom neked megtanítani, hogy hogyan kezeld ezt a képességet.

- De ezt itt is megtaníthatod – ellenkezett velem.

- Nem Bella! Egy olyan helyen kell kezdened ahol, nincs ekkora nyüzsgés. Ez a ház mindennek mondható, csak nyugalmasnak nem.

- Akkor tehát kénytelen vagyok menni ugye?

- Igen! – bólintottam. – Holnap indulunk. Alice majd mindent elrendez.

- Már is intézkedem – pattant fel a kanapéról.

- De, hát a csomagjaim még nincsenek is itt – tiltakozott Bella. Alice ellen semmi esélye.

- Majd kapsz az én ruháimból – vigyorgott rá Alice.

- Biztos, hogy jó ötlet ez Alice? – Ki tudja, hogy mi csomagol be neki.

- Igen, az. Velem te ne vitatkozz.

- Azt hiszem, hogy nekem is jót fog tenni egy kis nyaralás – sóhajtottam.

- Örülök, hogy belátod! – értett egyet Jazz is. Valamire készülnek ezek ketten.

- Na, jó! Azt hiszem, hogy inkább megyek csomagolni!

- Minek mész te csomagolni? – hallottam meg hirtelen Leila hangját az ajtó felől.

*La Marseillaise – francia induló